Viccesen indult a reggelem...

Ülök a buszon, bambulok ki a csincsilla fejemből, mikor felszáll egy kb 2 méter magas srác, úgy gondolja helyet foglal a velem szemben lévő ülésen. Hát már teszi le a hátsóját a gyerek, mikor a busz megindul, amaz meg az ölembe hull. Mit ne mondjak rendesen meglepődtem, de csak idétlenül vigyorogtam. Mi mást tehettem volna? - mikor a suliban meséltem Döncinek, közölte, hogy rákellett volna kacsintanom: "Semmi baj nagyfiú!" 
Nem kell mondanom mennyire röhögtem! Szegény szerencsétlen meg tök kínosan érezte magát és bocsánatkérésekkel ostromolt. Ám sajnos a fiú nem az esetem így az ismerkedés elmaradt! 

A suliban én voltam az ügyeletes a tanárinál és mit ne mondjak nagyon nagy a mozgás ott. Csak úgy nyüzsög az élet. "Szia, ki tudnád hívni nekem XY-t?" "Szia, XY bent van?" "Helo, XY-t kihívod nekem?" Ez az ügyeleteskedés nagyon jól elmegy egy tesiórának! A tanáriban meg ragadozók között elvegyülni próbáló prédának érzed magad. Nagyon fura érzés, mintha mindenki téged bámulna. De legalább senki nem kért tőlem olyan tanárt, akit ne ismertem volna. Bár volt 1-2 diák akit helyben felrúgtam volna. Olyan hangnemben tudnak beszélni... ilyen totál lenéző, "kiafaszvagyte?" stílusban. Bocs máá',  hogy nem akarom, hogy az igazgató miszlikekre tépje a fejem és inkább elővigyázatos vagyok. Egyem a zuzád, te tündérborsó, de még úgy hogy végignézheted ahogy kieszem... köcsög. 
De amíg órák voltak iszonyatosan nagy volt a csönd, szóval addig olvasgattam meg novellát írtam. Néha odamentünk egymáshoz Nutellával és dumáltunk. Halálra unja magát az ember ilyenkor, ha nincs nála valami. Szóval még jó hogy én előrelátó voltam! A tanárok közül páran meg a takarító, titkárnő meg kb így ki-be rohangált órák alatt a tanáriba meg a tanáriból ki. 

Amúgy amit írtam novella - még nincs befejezve - nagyon beteg. Nem vagyok meggyőződve róla, hogy jó hatással van rám a Parfüm c. francia mű. Azon gondolkozom, hogy ha befejeztem feltegyem-e Nektek? Mondjuk már a vége felé járok, de 3 oldalt írtam eddig Word-ben, 80%-os lapmérettel. Még átgondolom. Egyik o.társamnak elmnodtam miről fog szólni, közölte, hogy nem vagyok 100-as. Pedig az vagyok... de néha azért előfordul az ember életében, hogy ilyet ír, főleg ha Parfümöt olvas. Vakasáblás.

Egyébként meg kikérem magamnak én 200-as is vagyok, nem hogy 100-as. :D Vannak aranyos történeteim is ám, nehogy azt higyjétek, hogy ilyen depressziós, pszichopata gyilkso vagyok, mert nem vagyok az. Nem tudnék embert ölni, mert utána beleőrülnék a lelkiismeret furdalásomba! Szóval senkinek sem kell attól tartania hogy az én csincsilla tappancsaim által leli halálát.

Holnap valahogy már nincs kedvem suliba menni. Igaz, hogy elvileg nem lesz minden óra megtartva és pénteken ráadásul suli sincs, de én már annyira ki vagyok a sulitól. El tudnék aludni itt, együltő helyemben is akár. Jó, persze kell a suliba járás, tisztában vagyok vele, meg a tanulás is, ha el akarok érni valamit az életemben - és el szeretnék. Csak, hát így év vége felé kullogva azért már fárasztó tud lenni. Pláne, hogy most megint doga-iratós görcsben vannak a tanárok. Én nem tudom mi lelte őket... jegyek.. jegyek.. jegyek kellenek! Hát jó, de akkor év végén békénhagyni minket! 

Azon gondolkozom, hogy miért nincs íróasztal a szobámban? Sokkal kényelmesebb lenne úgy gépezni, mint így... vesszen el az Erzsike pénze, háza, marhája. 

Valamiről írni kéne még, nem csak így a nagyvilágba hablatyolni, de koreaiakkal meg nem akarlak fulladásig tömni titeket, biztos unjátok már. De.. várjunk csak? Hát ez az én blogom. Leszarom! :D - bocs ha valakinek most megbántottam érzékeny lelkivilágát. 

Na csók!